Klió 2001/3.

10. évfolyam

Hogyan lehet, és egyáltalán lehet-e az afro-amerikaiak esetében Afrikáról mint az “ígéret földjé”-ről beszélni úgy, ahogyan azt a zsidó hagyomány és vallás teszi Mózessel és a zsidókkal kapcsolatban, akiknek Jahve Kánaánt nevezte meg az “ígéret földjé”-nek? A kérdés feletti vita apropójául Kwame Nkrumah volt ghanai államelnök 1952-ben Libériában elhangzott beszédének egy részlete szolgált Luciano Arcellának, az Aquilai Egyetem vallástörténeti kutatójának cikkéhez. A szóban forgó beszédrészlet a következőképpen hagzott: “Az isteni gondviselés védelmezte a négereket nehéz száműzetésük éveiben mind az Amerikai Egyesült Államokban, mind Nyugat-Indiában; ugyanarról az isteni gondviselésről van szó, amely évszázadokkal ezelőtt Mózesre és az izraelitákra vigyázott Egyiptomban. Ma nagy exodus éri el Afrikát, amely csak akkor jut el igazi tetőpontjára, amikor itt egy egyesült, szabad és független Nyugat-Afrikában fogunk állni. Afrika az Afrikaiaké!” Nkrumah elnök előtt A. Crummell már 1891-ben kijelentette volt: “Bármily távoli országokban legyen is a néger, Isten keze óvja Afrika javára. Ezt a földrészt vissza kell adni Krisztusnak!”

A probléma az afrikai és az afro-amerikai négerek számára abban leledzett, elfogadják-e a zsidó népnek a Bibliában elmesélt viszontagságos történetét. Az elfogadás ambivalens állásfoglalásra kényszeríti őket, hiszen a zsidók – nem négerek, hanem – fehér emberek! Ha ugyanis egyrészt bennük van az a szándék, hogy megszabaduljanak a fehér ember uralmától, az ugyanezen fehér ember által kreált és elfogadott történet általuk – azaz a négerek által – történő elfogadása egyúttal azt is jelenti, hogy önmagukat mint ennek a – fehérek által létrehozott és megvalósított – történelem részének is tekintik. A négerek vezetői, ideológusai különbözőképpen reagáltak erre a kérdésre.

E. W. Blyden (1832–1912) Libériában oktatott latint és görögöt, és egyben a Presbytarian Church of Western Africa papja is volt; ő, bár elutasította a “nyugati világ felsőbbrendűségét, a kereszténységet mégis úgy tekintette, mint az emberiség igazi vallását; létezését és terjesztését azért tartotta hasznosnak, mert segítségével az afrikai négerek megszabadulhatnak a “fejlődést gátló babonáktól”. Politikai nézeti azonban a négerek Afrikába való visszatérését tükrözték és részesítették előnyben.

A zsidók és az afro-amerikai négerek történelme közötti párhuzam olyannyira elterjedt, hogy magát az “exodus” kifejezést is használták – mutatis mutandis – az afro-amerikai történelemben: jelenléte három földrajzi irányba mutatott: egyrészt jelentette az USA déli, rabszolgatartó államaiban élő négereknek az USA északi része, illetve Kanada felé tartó, másrészt az Antillák, azaz a délre tartó, és végül az igazi “ígéret földje”, Afrika, azon belül Libéria felé tartó, tehát keleti irányú vándorlását is. A szerző kiemeli e vándorlások “forradalmi elemét”, azt, hogy a négerek nem óhajtottak alkalmazkodni a fehérek civilizációjához, hiszen abban kulturális értékeik mindig alul maradtak a fehérekéivel szemben.

Az “emigrációs politika” egyik képviselője volt H. Mc Neal Turner (1834–1915), aki saját élettapasztalata alapján jelenthette ki, hogy a néger rassznak sohasem lehet igazsága a fehérek világában, ezért is hirdette az amerikai négerek visszatérését Afrikába. Ő maga Dél-Afrikában alapított egyetemet. A kereszténység a XVIII. század negyvenes éveiig egyébként igen kevés afro-amerikait vonzott; ez utóbbiak inkább az anglikán egyházhoz csatlakoztak (az 1700-as esztendők elején), ami ugyanakkor nem jelentette azt, hogy ez az egyház rabszolgaság-ellenes tevékenységet folytatott volna. A metodista egyház a XIX. században toborzott nagyszámú afro-amerikait. Maga a Római Katolikus Egyház meglehetősen távol maradt akkoriban a négerek között végzet hittérítői tevékenységtől. Ugyanakkor a bibliai események szenvedélyes magyarázata, idézése az amerikai négerek között nagy érdeklődést váltott ki, hiszen az ottani, rabszolgaságba kényszerített nép sorsa a sajátjukéra emlékeztette őket, és megerősítette abbéli szándékukat, hogy kivándoroljanak Afrikába, számukra az ottani “ígéret földjére”. Ebben segítette őket az 1816-ban alapított American Colonization Society; tevékenységének azonban a XIX. században kevés eredménye volt. Viszont az USA déli államaiból az északiakba történő vándorlás tömegesebb volt, ennek oka a négerek ellen a Délen elkövetett és egyre szaporodó lincselések, illetve a Dél ipari elmaradottsága volt. Ez a néger népvándorlás csak fokozódott 1916-tól, az I. világháború kitörését követően. Az USA északi részébe vándorolt négerek aktív harci erővé tudtak szerveződni; meggyökereztetésüket, beilleszkedésüket számos helyi egyház segítette, a világháborúban való részvételük pedig “tudatosította bennük, hogy jog előtti egyenlőséget követelhetnek a kötelességekkel szembeni egyenlőség mellett.” E helyett az európai harcterekről hazatérve, az amerikai fehérek még erősebb ellenállásába és erőszakosságába ütköztek, főleg a Ku Klux Klan részéről.

Az afro-amerikaiak harcát mind ideológiai, mind politikai téren az USA-ban több kiemelkedő néger személyiség támogatta és próbálta irányítani, befolyásolni. Booker T. Washington egy 1895 szeptemberében tartott beszédében arra buzdította az USA déli ültetvényein dolgozó néger munkásokat, nyugodjanak bele a fehér uruk által rájuk kiszabott életformába, és továbbra is alázatos beosztottakként dolgozzanak. W. E. B. Du Bois a pánafrikai mozgalom híve és egyik irányítója, a négerségről már mint vér-, nyelv-, történelem- és közös tradíciók-alkotta családról, rasszról beszélt, és közös ellenállásra buzdította az afrikai és afro-amerikai négereket a fehér ember elnyomó politikájával szemben. Du Bois már nem hivatkozott a Bibliára, hanem azt tartotta, a négereknek maguknak kell jogaikért, az amerikai (USA-beli) és a világ közösségébe való jutás esélyeiért harcolniuk. Marcus Garvey arra szólította föl a világ (benne az USA) négereit is, hogy próbáljanak maguknak valahol közös hazát találni. Számára nem létezett a Biblia által terjesztett történet, szerinte a négerek “Afrikába való visszatérése és megváltása a néger rassz értékei különbözőségének alapján mehet végbe, üdvözülésük pedig éppenséggel a fehérek által kínált modellek visszautasításán keresztül realizálódhat.” J. A. Rogers jamaikai születésű történész és újságíró felhívta a figyelmet arra, hogy a négerek az európai történelemben is jelen voltak, pl. a Bizánci Birodalom idején Görögország területén. A neves szenegáli tudós, Ch. A. Diop szerint az ókori Egyiptom “néger civilizáció” volt, és valamennyi rassz ebből a néger rasszból eredeztethető, amiből az is következik, hogy Fekete-Afrika történelmét a nyugati történelmi hivatkozások kizárásával kell megírni. C. H. Felder az elfogadott vallási nézetek újraolvasását javasolja; fel kell ismernünk az afrikai néger vallásosság sajátságos, különös vonásait, “közvetlen kapcsolatban a Bibliával, különösen pedig az Újszövetséggel.” Ő is a civilizációk afrikai eredetének terjesztője, aki azt akarta elérni, hogy a néger is főszereplője legyen a szentek történetének. J. H. Cone szintén elutasítja az afrikai és afro-amerikai értékek “fehérek által megalkotott paraméterek szerinti” megmérettetését. 1969-ben A. B. Cleage jr. is a kereszténység néger jellegének elfogadásáért harcolt; nem magát a kereszténységet utasította el, hanem azt, hogy “a keresztény hagyományt úgy mutassák be, mint a néger nép fehérek részéről kiinduló akkulturációs törekvéseinek eszközét.”

Az USA városaiban egyébként a XX. század elején számos egyház működött, amelyek célja az volt, hogy megértsék, megértessék és elősegítsék a terjeszkedőben lévő nagyvárosokban letelepedett négerek azon óhaját, hogy “ők is főszereplői akarnak lenni az amerikai álomnak”. A szerző még kiemeli az iszlám és az afrikai hagyományokon alapuló néger mozgalmak szerepét is, s felhívja figyelmünket annak a processzusnak a gyorsaságára, “amellyel manapság az afro-amerikai világ megpróbál alternatív válaszokat adni a fehér kultúra hivatalos jellegére”.